Kiss Endi

A Hooligans dobosa fájó szívvel beszélt édesapjáról, akivel hosszú idő után tudtak csak kibékülni. Az idős férfi ugyanis hetekig kórházban volt, ott találkozott először az unokáival is…

A három gyermekes zenész nem titkolja, miután szülei elváltak, nem ápolt jó kapcsolatot édesapjával.

„Apám elvált anyukámtól kétéves koromban. Isten nyugosztalja, de az igazság az, hogy én apa vagyok nagyon, neki nem volt ilyen vénája – vallotta be a Borsnak Kiss Endi. – Az a durva, hogy amikor kórházban volt, az utolsó két hónapban ke­rültünk közel egymáshoz. Túl ke­mény ember volt, ha nincs a kórház, hanem csak úgy elmegy, mi nem találkozunk. Nyolc éve megsértődött rám, azóta nem láttam, nem szólt hozzám. Ha odamentem az unokáival, nem engedett be. Mentem, de a huszadik után elengedtem. Az apaság lélekből jön. A nevelőapámmal imádjuk egymást, ő igazi apa, az igazi apám. Amikor felhívott a nagynéném, hogy kórházban van az édesapám, bementem hozzá, mert nekem más a lelkem. Aludt, és amikor felébredt, rám nézett, és azt mondta: Fiam, megbeszéltük, legközelebb akkor találkozunk, ha valamelyikünk meghal. Azt válaszoltam: apám, te most fekszel, Isten bocsássa meg, de én akkor is itt maradok két percig, ha akarod, ha nem. Végül egy órán át beszélgettünk.”

A kórházi találkozó végül olyan jól sikerült, hogy legközelebb a dobos legközelebb a gyermekeit is vitte magával.

„Gyerekkoromban kérdezte: mi kell neked fiam? Hogy ölelj meg! De erre ő képtelen volt. Ott, a kórházban láttam könnyes szemmel, láttam, hogy szeretné megölelni az unokáit, láttam, hogy mégiscsak van lelke. Nehéz erről őszintén beszélni, nem akarom az emlékét besározni, de tényleg túl kemény ember volt. Ha az utolsó két hónapban nincs kórházban, ez nem történik meg. Meg akartam menteni, hogy legyen még velünk, legyen pár szép közös évünk, játszhasson a három gyönyörű unokájával, de nem sikerült. Ez a két hónap viszont gyönyörű volt. Megbocsátottam neki mindent. Úgy engedtük el egymást, hogy azt éreztem, egész életemben ilyen apát akartam. Láttam rajta is, hogy megbánta, egészen más, érző ember lett. Gondolom, a gyerekkorából hozhatott valamit, ami megkeményítette a szívét, ami miatt nem tudott úgy érezni, ahogy kellett volna. A kórházban el­mondta, hogy büszke rám. A karantén alatt is mindennap hívtam telefonon. A halála napján is úgy volt, hogy délután Viberen beszélünk, de ez már nem jött össze. Hetvenöt éves volt. Békében váltunk el, ezért nyugodt a lelkem!”

Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi. Adatvédelmi Tájékoztató