„Egy lakodalomban voltunk, az utcán is zenéltünk egy szál ingben. Vasárnap már hatalmas fáradtság tört rám, hétfőn vendégségben voltunk, ahol a libamájnak nem éreztem az ízét, de még akkor is azt gondoltam, hogy csak nincs jól beízesítve. Kedden belázasodtam, és a végtagjaim is elkezdtek borzasztóan fájni, a szaglásom is elment. Felhívtam a körzeti orvosomat, telefonon keresztül megbeszéltük a tüneteimet, írt fel antibiotikumot, öt napig szedtem, de nem használt. Következő hétfőn újra felhívtam, kértem, hogy írjon fel másikat, ekkor döntött úgy, hogy koronavírus tesztet végeztet rajtam. Ettől fogva felgyorsultak az események, másnap ugyan leteszteltek, de egyre rosszabbul éreztem magam, nehezemre esett beszélni, a tüdőkapacitásom is lecsökkent. Az orvos javaslatára kihívtam a mentőket, majd azonnal a szolnoki kórházba szállítottak. Megröntgeneztek, felvittek az osztályra, kiderült, hogy kétoldali tüdőgyulladásom van, majd megérkezett a teszt is, ami pozitív eredményt mutatott. Elkülönítettek, és már az első napon marokszámra kaptam a gyógyszereket, majd branült építettek a kézfejembe, és intravénásan is kaptam további gyógyszereket” – kezdte lapunknak Didi, aki annyira rosszul érezte magát, oxigénmaszkot kellett alkalmaznia, hogy elegendő levegőhöz jusson.
„Harmadik napon átszállítottak Nyíregyházára a járványügyi központba, kétágyas szobába kerültem. Mindentől és mindenkitől tartottam, az ágyamat is eltoltam az idős szobatársamtól, minél messzebb legyünk egymástól. Bár már többször megfordultam kórházban, mert ötször műtötték a gerincemet, mégis borzasztó látvány volt, ijesztő volt, ahogy a nővérek, orvosok tetőtől talpig be vannak öltözve, csak a szemüket látni, azt sem tudja az ember, kivel beszél. Nagyon összetörtem, rengeteget sírtam, szerettem volna hazamenni a családomhoz. Csak az tartotta bennem a lelkem, hogy még látni akarom az unokáimat, ígéretet tettem nekik, hogy haza fogok menni, és tartani kellett a szavam. Volt, hogy azt mondtam, engedjenek haza, otthon akarok meghalni. Fel voltam készülve mindenre, SMS-ben küldtem el a végrendeletemet, hogy kire, mit szeretnék hagyni, és hova temessenek. Lelkileg megviselt, hogy nem tudtam, mire számíthatok, kigyógyulok-e vajon ebből a betegségből vagy sem. Gabriella tartotta bennem a lelket, naponta több órán át beszéltünk telefonon. De rengeteg barát, rokon és kolléga érdeklődött a hogylétem felől. Az orvos azonban nem kecsegtetett sok jóval, azt mondta, hogy fontos, hogy az ember meg akarjon gyógyulni” – mesélte őszintén a történteket a mulatós sztár, aki minden erejével próbálta összeszedni magát, és szerencsére állapota is javulni kezdett.
A teljes cikk a decemberi lapszámunkban olvasható!
