Postás Józsi közel húszéves pályafutása alatt ma is ugyanaz a szerény, a zene iránt alázatos előadó, aki volt. Értékeli a közönségtől kapott sok-sok szeretet, hiszi, hogy ez tartja még mindig a színpadon. Most megjelent a nyolcadik nagylemeze. A Sztár Limonádénak mesélt az új albumról, a kezdetekről, a sikerhez vezető útról, ami picit sem volt akadálymentes. Ma már minden a zene körül forog az életében, és mindig van tennivalója, de őt éppen ez élteti, és reméli, hogy még hosszú éveken át tudja szórakoztatni a közönségét.
– Megjelent a legújabb nagylemezed. Immár ez hányadik a 21 éves pályafutásod alatt?
– Ez már a nyolcadik. (nevet) Lehet, hogy az lett volna kézenfekvő, ha minden évben készül album a húsz, pontosabban 21 év alatt Mivel én szeretek maradandót alkotni, azt vallom, a kevesebb néha több. Most már hosszabb idő kell ahhoz, hogy egy adott dal és annak mondanivalója eljusson a közönséghez. Az online platformokon kívül csak a koncertek alkalmával tudom igazán megismertetni az új dalokat a közönséggel, amit szerencsémre el is várnak tőlem, ami jó ebben a nagyon is felgyorsult zenei világban.
– Milyen címet adtál az albumnak? És milyen dalok hallhatóak rajta?
– „Amit még nem mondhattam el” címet kapta a lemez. Vadonatúj dalok készültek az albumra, igyekeztem nem eltérni a régi műfajtól, mégis más az eddigiekhez képest. Tizenkét szerzemény szerepel a CD-n, érzelmes, populárisabb stílusban, és zeneileg csak egy kis részben eltérve attól, amit megszokott tőlem a közönség. Nagyon sokat dolgoztam rajta, két év munkája. A hangszerelés viszont, ami egy külön szakma, az már a stúdiósok érdeme. Nem időre, megrendelésre írok, hanem ahogy jön az ihlet, egy jó bemondás vagy dallamvezetés, de van, hogy egyáltalán semmi. A különlegessége az albumnak talán az, hogy a közönség mást fog hallani, mint eddig, viszont abban bízom – és emiatt vagyok inkább izgatott –, hogy elfogadják-e ezt a számomra egy kicsit modernebb zenei stílust. A későbbi tervem egyébként, hogy ezt az anyagot szeretném színpadra vinni egy élő show keretein belül, a zenészekkel együtt állva színpadon egy felemelő érzés, és ők igenis sokat tudnak hozzá tenni az új dalok megszólalásához, illetve annak megismertetéséhez.
– Tavaly volt 20 éve, hogy elkezdted a zenei karriered építeni. Hogy látod most, elégedett vagy, és oda jutottál, ahova szerettél volna?
– Az be kell vallanom, hogy picit sem volt egyszerű és gördülékeny az indulás. Maximalista ember vagyok, ami lehet, hogy nem mindig jó, sőt, sok esetben hátrány. Amikor elindultam, nem hittem, hogy ez két évtizeddel később is így lesz. Van bennem, egy belső motor, ami állandóan hajt. Nem tudom, hogy ez „születési hiba”, vagy a szakmai hozzáállásom egyfajta mentsvára. Azt tudom, hogy jó érzés kimondani, hogy húsz éve a pályán vagyok. Amit nem csak magamnak, hanem a közönségnek és a háttérben dolgozó csapatnak is köszönhetek. Az ember igyekszik jó döntéseket hozni, de volt olyan is, amikor ez nem sikerült. Viszont így vagyok kerek egész, és ha nem úgy alakultak voltak a dolgok, talán nem tanultam volna belőle, és nem építettem volna másképp az életem és a pályám. Amikor kicsit letértem a megszokott útról, igyekeztem visszatalálni oda, ahova kell.
– A huszonegy év, amit színpadon töltöttél, miben változtatott meg?
– Már az ismertség előtt is zenéltem, lagzikat, először egyedül, majd zenekarral, később lett egy Buli – vagy ahogy nálunk vidéken mondják – báli zenekarom. Egyébként 17 évesen az első zenekarom egy ROCKzenekar volt. Aztán amikor elindult a televíziós ismertség, sok dolog megváltozott. Mindig is az igényes zenét, megszólalást és előadást szerettem. Az első jelentős változás a külsőben volt látványos, hiszen 2015 óta postai egyenruha nélkül állok színpadra. Ekkor nagyon izgultam, mert nem tudtam, hogy reagál majd a közönség. Izgatott voltam, hiszen akkor már nem dolgoztam a postánál és az akkor megjelent album hangszerelésben is más volt a többihez képest!
„Édesanyám és nagymamám nevelt”
– Kevés olyan előadót lehet ma már látni, aki ennyi idő után még mindig alázatos, szerény, tisztelettudó. Ezt tudatosan építetted így, vagy egyszerű belőled fakad?
– Engem édesanyám és nagymamám nevelt, sajnos ők már nincsenek velem. Mindig arra tanítottak, hogy maradjak ember mindenhol, minden körülmények között. Az élet persze mindig igazított ezen, de igyekeztem a tanításukhoz méltó maradni és az útravalót megfogadni! Persze az is biztosan sokat jelentett, hogy amikor még postás voltam, olyan körzetem volt Tapolcán, ahol főképp szépkorúak éltek, nekik vittem a nyugdíjat. Tőlük is sok bölcs mondatokat hallottam és tanultam is tőlük, ami építette a személyiségemet. Ilyen vagyok, így érzem jól magam, és jövőre 50 éves leszek, nem gondolom, hogy én már változnék. (mosolyog)
– Volt a művészeknek egy nagy csapás az életében, a koronavírus-járvány. Legalábbis abból a szempontból volt nektek különösen nehéz, hogy egyik napról a másikra megszűntek a fellépések. Érzed még ennek a hatását, vagy már minden visszaállt a 2020 előtti időkre?
– Véleményem szerint már semmi nem olyan, mint amilyen a járvány előtt volt. Minden megváltozott, a közönség és mi is. Szerintem bőven maradt bennünk félelem a jövőnket és egészségünket illetően is. Alapvetően megfogyatkozott a nézők száma is az előadásokon, de ezt nem lehet általánosítani, viszont úgy érzem, hogy a Covid időszakát még mindig nem tudtuk kelőképpen feldolgozni.
Tizenegy évvel ezelőtt szenvedett el súlyos autóbalesetet
– Tizenegy évvel ezelőtt súlyos autóbalesetet szenvedtél. Kis híján az életedet vesztetted, és évekig tartott a felépülésed. Hogy vagy most? Sikerült magad mögött hagyni az azzal járó traumát?
– Néha úgy érzem, hogy túl vagyok rajta, aztán rájövök, hogy mégsem. Tény, hogy óvatosabb, megfontoltabb vagyok és ha tehetem, vigyázok a testi épségemre. A Jóistentől rengeteg új lehetőséget kaptam, amiért nem győzök elég hálás lenni. Az, hogy egyáltalán túléltem, nagyban befolyásolta a további életemet. Sokan nem tudnak a történtekről, igyekeztünk ebből az esetből nem hírverést csinálni. A közönségnek mindig meg kell adni a tiszteletet és ők nem tudják mi történt, vagy ha igen, már el is felejtették! Egyébként egy komoly műtétsorozat van mögöttem, hét operációm volt úgy, hogy mindeközben folyamatosan a színpadon voltam. Senkivel nem akartam érzékeltetni a nehézségeket, hiszen a legfontosabb az volt, hogy ugyanúgy szórakoztassam őket, mind a baleset előtt. Ha ránézek a jobb kezemre, nem tudom feledni a történteket, de ezzel együtt kell élni, ami nem tartozik a közönségre. El kell fogadnom, hogy soha nem lesz már az alkarom száz százalékos, de így is teljes életet tudok élni.
– Nem lehet nem észrevenni, hogy az utóbbi években rengeteget fogytál. Abból sem csináltál titkot, hogy mindez az életmódváltásnak köszönhető. Hol tartasz?
– Volt egy kitűzött célom, mostanra elértem, amit szerettem volna. Negyven kilót fogytam, 123 kilóról indultam. Mindez pedig a párom érdeme. Ő mindig hangsúlyozza, hogy ehhez én is kellettem, hiszen szükség volt az akaraterőmre, kitartásomra. Nagyon fegyelmezett ember vagyok, ez sokat segített. Az étrend felépítését meg kellett tanulnom, ma már rutinból megy, de ez bizony öt év munkája, nem ment egyik napról a másikra. A párom sokat olvasott ebben a témában, de mivel ő az egészségügyben dolgozik, sok mindennel szakmailag is tisztában van. Amikor belenéztem először a tükörbe, nem hittem el, ugyanis régen nem hittem az életmódváltásban, pontosabban abban, hogy ily módon tényleg komoly eredményt lehet elérni. Megváltoztattuk az étkezési szokásaimat, megtalálja, megtanulja az ember, mit mivel lehet helyettesíteni, mit kell beiktatni a mindennapokba, egy kis mozgással, nálam sétával rásegítve. Ahogy mentek le a kilók, engem egyre inkább motivált, hogy elérjem a kívánt eredményt. Ez a módszer életvitelszerűvé vált, ma már tudatosan megy a vásárlás és az étkezés. Jól érzem magam a bőrömben.
– A nyári időszak az előadóknak mindig nagyon húzós. De lassan véget ér a szezon. Most majd jut idő egy kis pihenésre is?
– Novemberben egy több napos, csodálatos hajóútra megyünk. Már nem először, hisz egy Felvidéki utazási Irodával gyakran szoktunk utazni, kirándulni! Talán ez az igazi kikapcsolódás számomra, mert itt tényleg mindent el tudok engedni. Gyerekkorom óta érdekelnek a hajók, makettek, és felnőtt fejjel ámulattal nézem ezeket az óriás építményeket, teljesen lenyűgöznek ezek az úszó városok, a tengerről nem is beszélve, ami egy csoda. Ennek a csoportos kirándulásnak egyébként is megvan a maga hangulata. Jó helyen, jó emberek között lenni pedig olyan élmények, amik hozzátesznek az életünkhöz. Az új lemez egyik dala egyébként pont egy ilyen utazós dal. ami itt született. Az lett a címe, hogy Álomhajón utazunk.
Fotó: Postás Józsi archívuma, Eröss Imre