Hiába telt el már el lassan öt év, nem múlik Grijnovitz Anikó gyásza. Szeretett édesapja halála őt és édesanyját is nagyon megviselte, heteken át bíztak abban, hogy a családfő felépül. Az előadó számára ma is nehéz feldolgozni a hiányt, fájdalmát dalban írta ki magából.
A laphoz járó válogatásalbumra Anikó Édesapám című száma került fel, ami Gyémánt Ferenccel közös szerzeményük. A dalt az énekesnő apukája halálának féléves évfordulójára írta, így adta ki magából a gyász okozta mérhetetlen fájdalmat.
„Négy évvel ezelőtt írtam, ez segített nekem abban, hogy fel tudjam dolgozni a halálát, ami nagyon megviselt. Apukám agyvérzést kapott, azt követően hét hétig küzdött az életéért. Én minden nap bementem hozzá a kórházba, ha megismert, ha nem, az utolsó pillanatig reménykedtem abban, hogy felépül. Nem akartuk elengedni, ő pedig hősiesen küzdött, hiába jött újabb és újabb probléma” – emlékezett vissza az énekesnő, akinek az volt a legrosszabb, hogy nem tudott segíteni szülőjén azért, hogy jobban legyen.
„Tehetetlennek éreztem magam, és ez volt a legrosszabb. Anyukámat is nagyon megviselte a bizonytalanság. Már teljesen összeroppant, nagyon akarta, hogy így vagy úgy, de történjen valami, apu ekkor ment el. A gyász is megtörte, azóta nem ugyanolyan. Valami új értelmet kellett találnia az életének, hiába nyugdíjas.”
Édesanyjának átadta az állását
Anikó ebben az időben döntötte el, hogy otthagyja az áruházban lévő munkáját, hogy még jobban a zenére tudjon összpontosítani. Az állását így átadta édesanyjának.
„Ez jó megoldás volt, azóta is dolgozik. Kellett neki a munka ahhoz, hogy lekösse magát és úgy érezze, van feladata, van miért felkelnie reggel. Jót tett neki a munkaterápia, ő ebbe, én pedig a dalszerzésbe menekültem. Azóta is nagyon szeretik ezt a dalt, mert megható. Nem tagadom, én is elérzékenyülök, ha éneklem, és ott van a gombóc a torkomban, de az énektanárom annak idején megtanította nekem, hogy a színpadon nem szabad sírni, csak annyi érzelmet adjunk át, amit a dal megkíván. Így teszek én is.”
Mint mondja, a mai napig nem tudta túltenni magát édesapja halálán, gyakran eszébe jut kettőjük mindennapos rituáléja.
„Amikor munkába indultam mindig a szüleim háza előtt mentem el, és a nyugdíjas apukám minden alkalommal kiállt, hogy integessen nekem. Miután meghalt sem szűnt meg ez a szokásunk. A temető felé hajtok, és mivel a sírja a kerítés mellett van, látom a nyughelyét és integetek neki.”
