Katica mind ez idáig nem beszélt élete egyik legrosszabb időszakáról. Imádott anyukáját áprilisban veszítette el, akitől májusban vettek családjával végső búcsút.
– Édesanyám halálát követő két hónap és az azt megelőző nyolc hét elmondhatatlanul szörnyű volt számomra. Annyira gyorsan történt minden, amire nem volt idő felkészülni. Szinte az egyik felismerés még el sem jutott a tudatunkig, amikor jött a másik pofon. Rendkívül gyorsan romlott anyának az állapota, és borzasztó érzés az, amikor már a legelején közli az orvos, hogy menthetetlen, és nem tudnak semmilyen kezelést biztosítani a javulása érdekében. Attól fogva attól rettegtünk hogy mikor következik be az a nap, amikor örökre elveszítjük őt. Mindezt figyelembe véve mégsem számítottunk arra, hogy ilyen hamar fog bekövetkezni, és már az anyák napját sem éli meg – mondta könnyeivel küszködve az énekesnő.
– Mi tudtuk, hogy nem fog meggyógyulni, de előtte ezt titkoltuk, így ő az utolsó pillanatig reménykedett. Nagyon fájdalmas volt minden pillanat. Közel két hónap elteltével úgy érzem, kicsit felszabadultabb vagyok, és ez csupán csak annyit jelent, hogy nem a nap 24 óráját töltöm sírással, de szinte még mindig nincs olyan nap, hogy ne erednének el a könnyeim, ha rágondolok. Igyekszem ezt kifelé nem mutatni, és csak akkor pityergek, ha Balázs sincs itthon, és a kislányom is iskolában van. Azért ilyen nehéz ez, mert, ahogy már említettem, összetartó család vagyunk, és nagyon jó kapcsolatban voltam anyukámmal. Szerettük egymást, ragaszkodtunk egymáshoz, és amióta tavaly nyár elején elköltöztem Ózdról, nem volt olyan nap, hogy ne beszéltünk volna telefonon. Szinte minden héten hazalátogattunk, amikor pedig beteg lett, oda-vissza ingáztunk, igyekeztem mindent megtenni, és sokat látogatni. Anya a szövetségesem volt, rengeteg olyan dolog volt az életemben, amit soha senkinek, csak neki mertem elmondani. Nemrég azt mondtam a páromnak, hogy engem már senki nem fog úgy szeretni, mint ahogy édesanyám – mesélte, és érdeklődésünkre a részletekről is beszélt.
– Március 8-án tudtuk meg, hogy nagy a baj, akkor diagnosztizáltak nála daganatos betegséget, és április 25-én örökre lehunyta a szemét. Minden másfél hónap alatt történt. Sajnos nagyon előrehaladott állapotú volt a rák, későn derült ki, és nem lehet tudni, hogy az mióta volt a szervezetében. Ő is olyan volt, mint amilyen én vagyok. Akármi baj van, bármi fáj, nem veszünk róla tudomást, és nem fordulunk orvoshoz. Ez volt a baj, mert voltak tünetei, és mindig próbáltuk neki mondani, hogy kérjen segítséget, legalább vizsgáltassa ki magát. Sajnos ez már csak akkor történt meg, amikor késő volt, és visszafordíthatatlanná vált az állapota – mondta, majd hozzátette, nagyon sokat szoktak családon belül beszélgetni édesanyjáról.
– Ha hazamegyünk Ózdra, a tesóimmal és apukámmal folyamatosan őt emlegetjük. Amióta szegény anya elment, nem volt olyan hét, hogy ne utaztunk volna haza. Már rendbe tettük a sírját, gyönyörű virágokkal ültettük tele ideiglenesen, amíg el nem készül a végleges síremléke.
