Terry öt éve él Németországban. Nem mondja, hogy nem szereti Budapestet, ám úgy véli, nem tudná már újra itthon elképzelni az életét.
– A haza mindig ott van, ahol éppen vagy. Ahol jól érzed magad, és tudsz élni. Nekem apukám cigány volt, anyukám pedig zsidó, én megszülettem Svájcban, majd Magyarországon éltünk, 1978-ban pedig visszamentem vonattal, majd újra visszatértem. Azt mondanám, hogy egy európai állampolgár vagyok. Ahol meg tudok élni, ahol engem szeretnek, és ahol meg tudják adni nekem a tiszteletet, ott jól elvagyok, ott vagyok otthon. Nem kapok sírógörcsöt, ha nem látom az Erzsébet-hidat, de azért este, ha kiülök oda, csak könnybe lábad a szemem. Itt is a fiatalságomat és ott is a fiatalságomat éltem. Nem az országhoz, hanem az emberekhez ragaszkodom. Más telefonon beszélni, levelezni, vagy leülni és beszélgetni. Nem szeretem a nagyon modern dolgokat, mert ugyan szépek, és jók, de nekem nem emberi. Kicsit konzervatív vagyok – kezdte lapunknak az előadóművész, aki teljes harmóniában él két gyermekével.
– Dani abban a korban van már, ha velem valami történik, Fanninak van kire támaszkodnia. Nem gondolkodom a visszatérésen, mert biztos vagyok benne, hogy nem fogok hazajönni. Már 90 százalékban a szűk baráti köröm, még annál is szűkebb kollegális köröm nagy része a temetőben van. Nem tudok ide visszaszokni, főleg a magyar mentalitást nem bírom, ugyanis itt az emberek nyolcvan százaléka rosszindulatú. Ez nekem nem kell, és ez kint nincs. Ott is kell dolgozni, ott sem kolbászból van a kerítés, ott is kell rezsit, bérleti díjat fizetni. Az a nyugalom, ami ott van, az nekem itt nincs és nem is lenne meg. Hiába van nekem egy szerethető, élhető családom, ha itt a napi problémák meglennének – mondta Terry.
A teljes cikk a júliusi lapszámunkban olvasható!
